Tartósan beteg és sérült futók története – 2. rész

Akik sosem adják fel, avagy a hétköznapok hősei – Tartósan beteg és sérült futók története – 2. rész

Extrém távok esetén a tápanyag, és ásványi anyag feltöltés kiemelten fontos. Ételallergia vagy anyagcsere probléma esetén azonban ez óriási kihívást jelent. Főleg, ha csak az van amit magunkkal viszünk. Ebben a részben a gluténérzékeny ultra futó, Németh Emese történetét ismerhetjük meg.

Fogyózom:  Mikor kezdtél rendszeresen futni?

Emese: Már általánosban feltűnt, hogy az élen végeztem a 60-400-600 méteres futásokon, aztán amikor evezősként elkezdtük a téli alapozást a szigeten, és időre futottuk a szigetkört, én, akinek az volt az első köre, gyorsabban futottam, mint akik évek óta lejártak edzeni. Az edző akkor azt mondta, hogy jó lennék hosszútávfutónak, de akkor ezzel nem foglalkoztam.

Fogyózom: Miért pont a futást választottad?

Emese: Az első diákszerelmem hosszútávfutó volt. Mindenhová futva ment. Ez csodálattal töltött el, s bár az útjaink ketté váltak, a futás megmaradt. Gimi utolsó évében kezdtem önszorgalomból futni, általában napi 9-10 km-t, majd néhány 10-14 kilcsis versenyen is indultam. A házasság és gyerekek születése kissé visszavetett, de újra és újra visszatértem a futáshoz. Legutóbb 2009-ben, s azóta csak sérülés vagy betegség miatt hagytam ki. Eleinte inkább csak túráztam terepen a gyerekeimmel, majd egyre több futót véltem felfedezni az ösvényeken, és én is egyre többet futottam az erdőben.

Fogyózom: Milyen betegséged, egészségügyi problémád van? A betegséged mennyire nehezíti meg az aktív sportolást?

Emese: 2010-ben egy térdízületi gyulladás nyomán kiderült, hogy glutén- és laktózérzékeny vagyok. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az addigi „zsíros kenyér, ropi… stb.” frissítésekről le kell mondanom. A szénhidrátot és a fehérjét magamnak kell megoldanom. Mondjuk egy aszfaltos félmaratonon, maratonon simán elvoltam az ott adott banánnal, izoitallal, de a terepversenyekre, főleg mert egyre hosszabbakat futottam, külön készülnöm kell(ett). Saját készítésű zab alapú sós illetve édes rágcsákat viszek magammal.

Fogyózom: Mi volt a leghosszabb táv, amit futottál?

Emese: Eleinte a saját korlátaimat akartam átlépni, majd a társaság tartott itt. Egyre hosszabb távokkal kacérkodtam, (a leghosszabb másfél nap alatt több mint 170 km, közel 7000 m szinttel), ezeken egyre nehezebb volt megoldani az étkezést. De úgy tűnik, hogy vannak versenyszervezők, már nem csak külföldön, hanem itthon is, akik erre is figyelnek. Az edzéseimen csak saját készítésű ch-t viszek magammal, ha viszek, de versenyeken néha próbáltam már gm gélt is. Nem volt rossz egyik sem… viszont a rágás hiányzott.

Fogyózom: Egyedül futsz? Szoktál versenyeken indulni?

Emese: A gyerekeim időközben kerékpáros, görkoris kísérőkből maguk is futókká váltak, bár csak módjával. Kicsivel szoktam néha együtt edzeni az atlétikapályán, a nagy meg néha csatlakozik hozzánk egy-egy terepversenyre

Fogyózom: Mi volt a legnagyobb nehézség az életmód kialakításánál?

Emese: Mostanra teljesen hozzászoktam, hogy nem ehetek meg bárhol, bármit, s mivel előre készülök, nem ér meglepetés. Az egy-két napos versenyek étkezés szempontjából nem jelentenek kihívást. Ezért a legközelebbi igazi kihívás egy külföldi 100 körüli ultraverseny lesz, amire nem csak a versenyre, de az utazás és az ott tartózkodás alatti étkezésemre is gondolnom kell, míg mások a pasta party-n(tészta partin, a szerk.) tölthetik fel a ch raktárukat.

Fogyózom: Emese, először is gratulálok hihetetlen eredményeidhez és köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést. Olvasóink nevében is kívánok sok sikert és erőt neked! Mint az interjúból kiderül, az akadályok gyakran leküzdhetőek, sokszor csak mi magunk gátoljuk, hogy sikeres legyünk. Higgyünk magunkban, és küzdjünk az álmainkért. Jó egészséget és sok sikert mindenkinek!

Kremlicza Levente