A kezdetek – avagy miért lett számomra fontos az életmódváltás

Uram János (johnuram) vagyok, fotós, videós, szakújságíró. Jelmondatom; nem vagyok dagadt, csak a kollagéntől 22%-kal dúsabbnak hatok. Sok évvel ezelőtt egy térdsérülést követően abbahagytam a rendszeres sportot, így annak rendje és módja szerint fejlődésnek indultak a kis zsírpárnák. A 82 kilós versenysúlyomból lett 88, majd 92, aztán, majd amikor a mérlegelésre a mázsálás szó már jobban illik, az ember elgondolkodik azon, hogy időszerű volna egy kis reform, ha úgy tetszik, életmódváltás, meg az amúgy is olyan trendi, faszán mutat a facebook-on meg minden. Ez az a pont, amikor szinte minden harmadik hétfő reggel nagy lendülettel elkezdődik egy tartós fogyókúra, ami legalább délig ki is tart. Másnap már többnyire lehet lazulni, mert „már benne vagyok a fogyásban”, így a grillezett hús helyett jó lesz a rántott szelet, de krumplit nem eszek, csak párolt zöldséget. Na jó, egy kis krumplit is tegyél oda. Annál lehet azért több. Ne szórakozz már, az semmire se elég! PÚPOZZAD MÁR MEG RENDESEN, DE CSAK A TÁNYÉR SZÉLÉRE! Gratulálok magamnak, másfél napig abban a hitben éltem, hogy fogyok, majd pár nap szünet, újabb fogadalmak, újabb hétfők.

De le akartam egyáltalán fogyni? Tényleg változtatni akartam bármin is? Hiszen boldog vagyok, finom ételeket eszem, kiegyensúlyozott vagyok, annyira nem is nagy a tokám, még látom a műszert is a hasamtól, (különben Walden Schmidt is megmondta, hogy olyan, mint a mikulás, nem kell látni, elég ha hiszünk benne), szóval igazából nem is akarok én lefogyni. Majd hétfőn. A következőn. Vagy elsején. Esetleg majd januártól elkezdem. Aztán így lettem 120 kiló.

Amikor a mérleg ennyire kileng, az ijesztő. Ráadásul már a műszert se láttam. És szuszogok lépcsőzéskor. A jóleső kiegyensúlyozottságnak lőttek, helyette inkább szégyen vegyült némi undorral, amit néha megtört egy „leszarom, akkor is eszek egy pizzát” mámoros óra, aztán újra megbánás, fogadkozás és álmatlan forgolódás. Rájöttem, hogy most van az a pont, ahonnan még vissza lehet fordulni, így belevágtam egy kőkemény diétás időszakba, ami igazából eredményesnek is mondható, ha azt nézem, hogy 10 kilótól megszabadultam, de hosszabb távon tarthatatlannak bizonyult, ráadásul ez nem messziről sem életmódváltás, ez csupán szépségtapasz egy problémára, amiről eleve tudtam, hogy csupán átmeneti megoldás lehet. Igyekeztem esténként nem sokat enni, próbáltam visszavenni az adagokból, de ez nagyon hasonlított a korábbi fogadkozós időszakra. Tehát visszajutottunk oda, hogy 108 és 112 kiló között ingáztam, és próbáltam meggyőzni magam, hogy miért is van ez így jól. Mindig ott lebegett, hogy ez tarthatatlan, de nem foglalkoztam vele, éltem az életem úgy, ahogy rég, hol kétnapos diétákkal, hol pedig esti zabálásokkal.

2016. október 27. Egy állapotszűrő vizsgálat során mértek egy laza 14,6 mmol/L értékű vércukrot. Nem vagyok orvos, de feltűnt, hogy a normális érték 3,5 és 6,1 között lenne. Ez volt az a pont, amikor rájöttem; nem opcionális az életmódváltás, és nem is menő, sokkal inkább az életem függ tőle, de ez már egy másik történet…